Tattoo History

Egyiptom

Egyiptomban kr. e. 4000 körül már bizonyítottan készültek kõfigurákra különbözõ díszítések illetve emberi tetoválások is, amelyek a görög mûvészettel együtt nagy mértékben befolyásolták az európai szellemi világot. Nagyrészt magas pozíciójú hivatalnokok, papok és természetesen a fáraó használta a díszítés ezen módját. A Közép-Birodalom ideje alatt, kr. e 2040 és 1710 között fallikus rajzok voltak a legnépszerûbbek, ahogy ez megfigyelhetõ két egyiptomi múmián is, amelyek a 2160 és 1994 közötti idõszakból származnak. A núbiaiaktól vett mintázatok, amelyek absztrakt pontok halmazából illetve kék-fekete vonalakból álltak, voltak hivatottak biztosítani a halott termékenységét a túlvilágon. A templomokra illetve a szemöldökre elhelyezett madarak a viselõjüket a gonosz pillantásától óvták.

Amunet pap 4000 éves múmiáján látható tetoválások mind az õ különleges spirituális kapcsolatát mutatják a túlvilággal. Az egyiptomiak hite szerint a tetoválással a beteg ereje visszahozható az életbe és a bõrön történõ felnyitásokkal elérhetõ a tetovált lelkéhez a bejárat. Ament királyi háremhölgy 5000 éves múmiáján, amely a kairói Egyiptom Múzeumban található, szintén láthatóak képek, csakúgy, mint II. Ramses feleségének alkarján. 1923. januárjában Tutanhamon fáraó sírjának feltárása körüli érdeklõdést hamarosan felváltotta egy tetovált hercegnõ Luxor környéki kriptájának megtalálása. A királyi hölgy a 11. dinasztiához tartozott, amelyik kr. e. 2000 környékén teljesedett ki.

A mai Egyiptomban csak ritkán láthatunk tetovált személyeket. A Közel-Kelet közelsége miatt az iszlám befolyása nagyon magas. A muzulmánok szent könyve, a Koran, határozottan tiltja a test ilyenformán történõ díszítését.

Japán

Mielõtt a tetoválómûvészet minden másnál kedveltebb lett Japánban, az emberek már korábban is festették testüket. A Heina korszak alatt (749-1185), amely az ország elsõ kulturális virágzásának tekinthetõ, a fehérre festett arc a szépség jele volt az arisztokraták között. A XVII. században a fehérre festett arc az elegáns japán szórakoztató hölgyek, a gésák jele lett. A népszerû kínai zenei komédia, a Kabuki ugyanakkor mesterien kifestett szines maszkokat használt, hogy a nézõket átvezesse a fantázia földjére.

Természetesen a tetoválásnak Japánban hosszú és erõs hagyománya van. Feltehetõleg már a korai kõkorszakban (kr. elõtt 5.000-300) is használták a tetoválást kultikus rituálék folyamán, ám ennek bizonyítékát mindeddig nem találták meg. A legkorábbi bizonyíték a Yayoiu korszakból származik (kr. e 300 - kr. u. 300), amelyben a férfiak sûrû tetoválást viseltek. Az ainu-k, japán õslakosai, akiknek nincs etnikai kapcsolatuk a mai japánokkal, az asszonyaikat díszítették tetoválással, mégpedig úgy, hogy az megmutassa a vallási és társadalmi hovatartozást; például bizonyos teljesen befejezett minták azt mutatták, hogy az illetõ egy felnõtt, férjezett asszony.
Az ainu-kat a Japánba Korea felõl érkezõ más népcsoportok egyre nagyobb mértékben helyettesítették. Az egyetlen dolog, amely az ainu kultúrából fennmaradt, a tetoválások. A kínai kultúra kezdetével a tetoválásokra úgy tekintettek, mint a Kína körül élõ barbár népek primitív díszítési formájára. Ahogy Japán egyre jobban Kína felé orientálódott, a törzsi tetoválások egyre inkább eltûntek és a bõrre kerülõ rajzokat mindinkább a bûnözõk megjelölésére használták.

Ennek a büntetési módnak a fõ korszaka - Tokió régi neve után elnevezett - Edo idõszak volt (1603-1868). A bûnözõket a shogunok jelölték meg, például tolvajokat vagy csalókat vonalakkal a karjukon vagy az arcukon. A vonalak száma, alakja és elhelyezkedése városonként változó volt. Ezen a módon biztosíthatták, hogy a bûnözõ számkivetettsége megmarad. A japán társadalom alapját az egyén csoporthoz való tartozása jelentette, így a büntetõ tetoválások mindig a kirekesztettség jeleként szolgáltak. A kitaszított bûnözõk bandákba tömörültek, ahol a tetoválások már a hovatartozást is megmutatták. A kóborló katonák és utcai harcosok például az arcukra kaptak tetoválást, amelynek célja egyértelmûen a normál polgárok megrettentése volt, de emellett a hátukon illetve a karjukon is viseltek koponya- és sárkánytetoválásokat. A normál lakosok ezeket a tetoválásokat datebori-nak hívták.

Körülbelül ugyanebben az idõben, azaz a XVII. század folyamán lassan divatba jött az önkéntes tetoválás. Szerelmesek párjuk nevét, szerzetesek imaszövegeket, míg örömlányok vendégeiktõl származó kis szerelmi vallomásokat hordoztak magukon.
A XVIII. század közepén Takai Ranzan japánra fordította a XIV-i századból származó kínai novellát a "Shiu hu chuan"-t Suikoden címmel. A hatalom ellen harcoló négy lázadóról szóló történet gyorsan nagy népszerûségre tett szert Japánban, köszönhetõen annak, hogy ebben az idõben a lakosságnak már elege lett a shogunok diktatórikus katonai uralmából. A Suikoden-t Katsushika Hokusai fametszetei díszítették, aki a kínai szöveg alapján csak annyit tudott, hogy az egyik lázadóra virágok, a másikra sárkányok, a harmadikra cseresznyevirág, a negyedikre pedig fenyõágak voltak tetoválva. Az õ ábrázolásában a lázadók teljes testét beborították ezek a minták.

1827-ben Utagawa Kuniyoshi még több fametszetet publikált. Ő négy helyett már tizenhat lázadóval dolgozott és rajzaiban a testüket sokkal teljesebb tetoválásokkal díszítette, mint például leopárdok, marhák, majmok, polipok és kilencfarkú macskák. Kuniyasho volt az elsõ aki a hát, mell és felkar egyszerûbb mintáit egy hullámos, felhõs háttérbe ágyazta. A japán tetoválás a legfontosabb impulzust ezen szöveg két mûvészi tolmácsolásának köszönheti. A XIX. század elején az uralkodók harcosokat toboroztak, akik a nép védelmezõjének tekintették magukat és a kínai történet hõseiként tekintettek magukra, ezért hasonló tetoválásokkal díszítették testüket. De a történet rajongói is felhasználták az illusztrációkon látható tetoválásokat saját magukon - ez az idõszaka a nagy kiterjedésû tetoválások megjelenésének.

Amikor a tetováló mesterek, mint például Karakusagonta (Asakusa-ból), Darumakin és Iso (Yanaka), Charibun (Asakusa), Horitsun (Kameido), Ichimatsu (Asakusa), Kane (Yottsuya), Horiichi (Osaka) és a leghíresebb, Horiuno mintaként használták ezeket a képeket a saját tetoválásaik elkészítéséhez, elmélyítették és kiterjesztették jelentésüket, ezzel megteremtve az Irezumi bonyolult mûvészetét. Az ebbõl az idõszakból származó minták az úgynevezett Horimono-k.
A XIX. század közepe táján készült tetoválásokat úgymond rászabták tulajdonosaikra, ugyanis befedték a hátukat, feneküket, mellüket, hasukat, csakúgy mint az ágyékukat és elérték egészen a felkart és a lábakat. A késõbbiek folyamán a Kawa tetoválások csak megerõsítették a "ruha" érzetet, mert itt már bizonyos testrészeket kihagytak a tetoválásból.

Amikor 1868-ban az Edo dinasztia elbukott és a Meiji idõszak alatt Japán nyugat felé nyitott a XIX. század közepén, az uralkodók megtiltották a tetoválást attól való félelmükben, hogy az európaiak lenézik ezen szokásukat. De pont az ellenkezõje történt. A tetováló mûvészek nagyon sok megrendelõt találtak az európai látogatók között és ennek köszönhetõen nagyon sok tetováló szalon hivatalosan nyitva maradhatott. Az egyik leghíresebb tetováló mûvész Hori Chiyo volt, akinek a mûvei többek között a walesi herceg karját, az edinburgh-i hercegnõt, Olga görög királynõt és a késõbbi II. Miklós cárt is díszítették. Hori Chiyo-t a tetoválómûvészek császárának tekintették.
A japán irezumi-ra jellemzõek a fényes szinek, kiteljesedett és kifejezõ minták. A különleges Kanto stílusban felvitt tetoválások anatómiailag megtervezettek, a tetovált személy izomszerkezetét követik, amelynek köszönhetõen az izmok mozgását továbbítja a tetoválásra is, amely így önálló életet él. Népszerûségük az 1970-es években ért a tetõfokára olyan Irezumi mestereknek köszönhetõen, mint Horihide vagy amerikai kollágai Sailor Jerry Collins és Don Ed Hardy.

De Japánban még mindig megosztottak az érzelmek az Irezumi-val kapcsolatban. Japán néhány fürdõjébe tilos a tetovált személyeknek belépni, mert "elronthatják a többi vendég kedvét". A tetoválómûvészetnek fõleg Nippon-ban van negatív csengése, mert gyakran összefüggésbe hozzák a Yakuza-val, a japán maffiával, amely a második világháború után került elõtérbe és tagjai tetoválások alapján azonosították egymást.

A japán tetoválások elkészültének menete a következõ: a tetoválást a Hiroshi, azaz a tetováló mester viszi fel, aki egyben a Tebori mûvésze. A mûvész felviszi a Sumi-t, azaz a festéket egy ecsettel a bõrre, majd egy bambuszpálcika, a Tebori pálcika segítségével bejuttatja azt a bõr alá. A pálcika végén egy köteg tû helyezkedik el, a Hari-k.
Napjaink leghíresebb Horishi mesterei, akik a Tebori hagyományai szerint dolgoznak: Horihide, Horihiro és Horitoshi, akik sûrûn vesznek részt európai és amerikai bemutatókon is, ahol tudásukat a nagyközönségnek is megmutatják.

Jelképek :

Hannya Maszkok
A széles körben elterjedt véleménnyel szemben a valóság az, hogy a Hannya Maszkoknak semmi köze a gonoszhoz vagy sátánhoz. A japán buddhizmus külön foglalkozik a pokollal, de a Hannya-k földi szörnyek. Néhány emberi érzés, mint például a szenvedély, féltékenység, gyûlölet átváltoztathatják a nõket ezekké a borzasztó szörnyekké. (Na ,ja, én is találkoztam már jó néhány példányukkal.)

Kiyo Hime
A legismertebb Hannya démon történet Kiyo Hime-hez fûzödik. Kiyo Hime apjának egyik kis menedékhelyére minden évben betért egy szerzetes. Az évek folyamán Kiyo Hime beleszeretett a szerzetesbe, de természetesen érzései nem találtak viszonzásra. Egyik éjszaka Kiyo Hime bevallotta érzéseit a szerzetesnek, amely nyomán vita kerekedett köztük, Kiyo Hime nagyon mérges lett és a szerzetes elmenekült elõle. Egy közeli kolostorban talált menedéket, ahol egy hatalmas harang alá bújt. Idõközben, imádott-gyûlölt szerelmének mámorában, Kiyo Hime egy kígyótestû, Hannya-fejû démonná változott. Megkereste a szerzetes rejtekhelyét, tüzes leheletével elolvasztotta a harangot, ezzel fájdalmas halálra ítélve vágyott kedvesét. (jaj)

Kannon
Kannon a Mahayana Buddhizmus egyik Bodhisattvá-ja. A Bodhisattva feladata az emberek támogatása a megvilágosodás felé vezetõ útjukon. Különbözõ Boddhisattvá-k léteznek különbözõ feladatokkal. Kannon az együttérzés és könyörület Bodhisattvá-ja. Japánban Kannont rendszerint egy sárkányon lovagló nõként ábrázolják, míg Indiában (a buddhizmus eredetének országában) férfi a képe.

Fudô Myôô
A buddhista hierarchiában a Môô-k Bodhisattva alatt állnak. A buddhizmus védõi, de ellentétben a szelíd Bodhisattva-val, õk a fegyverzetüknek köszönhetõen inkább harciasak. A Myôô-k közül a legkedveltebb tetoválási motívum a Fudô Myôô, a rendíthetetlen. Őt a pokol õrzõjének és egy nagytudású királynak tartják. Mindig kötéllel ábrázolják, amellyel a gonoszt kötözi meg, illetve egy karddal, amellyel a buddhizmus ellenségei ellen harcol.

Sárkányok
A legismertebb japán motívum a sárkány. Japánban szerencsehozó állatnak tartják, amit az is igazol, hogy a japán sárkány víz-szimbólum. Vagy a felhõkben él, ahonnan viharok, villámlás idején lemászik, vagy a folyókban, tavakban lakik. Megegyezik az egyik elemmel, amely a japán rízstermelés kiemelt fontosságú része. Ezért a sárkányok Japánban - szemben az európai kultúrával - tiszteletet és csodálatot vívtak ki maguknak.

Koi
Japánban a vízesésbe ugró vagy átúszó koi (pikkelyes ponty-féle hal) az erõt szimbolizálja, a képességet, hogy az illetõ ki tud állni magáért, illetve a sikert. Mint fallikus szimbólum, a férfierõt és hatalmat jelképezi.

Tamatori Hime
A legenda szerint Tamatori Hime egyszer ellopta a vízalatti király - aki igazából egy hatalmas sárkány volt - legértékesebb tulajdonát, egy gyönyörû gyöngyöt. Ahhoz hogy menekülés közben Tamatori Hime gyorsabban tudjon úszni, felvágta a saját testét és belerejtette a gyöngyöt. Habár hamarosan partot ért, mégis meghalt sérüléseibe és így saját kapzsiságának lett áldozata.

Tigrisek
Habár Japánban soha sem élt tigris, mégis fenséges kinézetének köszönhetõen hamar az alakuló japán mûvészet alapja lett. ( a motívum valószínûleg Indiából jutott el Japánba) Csakúgy mint a sárkányok esetében, a tigrisszimbólumnak, mint tetoválásnak, az elsõdleges jelentése az erõ és hatalom.

Suikoden Harcosok
Egy õsi kínai történet, amelyet a XVIII. század közepén fordítottak le japánra Suikoden címen (Tengerparti történetek), 108 lázadóról szólt, akik tetoválásokat viseltek testükön. Számos mûvész használta abban az idõben ezeket a történeteket tetoválási motívumként. Közülük is a leghíresebb illusztráció Utagawa Kuniyoshi szines fametszetei, amelyeket a mûvész 1827-ben publikált.

Kígyók
Japánban a kígyókat negatív karakternek tartják annak ellenére, hogy a bibliai utalás (kígyó - bûn) náluk nem ismert. A japán tetoválómûvészek, amennyiben kígyót is ábrázolnak a készülõ képen, akkor azt mindenképpen virágokkal együtt teszik, amelyek virágzása nem esik egybe a kígyó téli álmával.

Moko

Talán a polinéziai tetoválások leglenyûgözõbb változata a Moko, a maori férfiak (új-zélandi õslakosok) arctetoválása. A mokot elõször 1769-ben Sir Joseph Banks a brit felfedezõ említi, amikor James Cook oldalán elõször jutott el a Csendes-Óceán déli részére. Egy, a britek és a maorik közötti vita és ebbõl kialakuló harc folyamán egy maori harcos meghalt. Banks a visszaemlékezéseiben a következõt írta a halott maori harcosról: "Egy középmagas férfi jó minõségû ruhákban, a haja konytyba kötve, az arcszine nem túl sötétbarna és az arca egyik oldalán egy spirálvonal formájú tetoválás volt."

Ezeket a vonalakból és spirálokból álló arctetoválásokat egy nagyon finom, csipkézett szélû eszközzel (vésõvel) karcolta a bõrbe a tohunga-ta-moko, azaz ezen eljárás nagyra becsült mestere. A moko tipikus mintája a swung, azaz az egyenes vonalak, illetve az egyszeresen vagy duplán megcsavart spirálvonal, a koru. A mintákat a természetbõl vették: a páfrányok kibontott levele az erõt és az ország barátságtalan klímájának való ellenállást szimbolizálják.

Háborúk idején a mokót egyrészt álcázásra használták, másrészt a harcosnak félelmetes megjelenést biztosított. Emellett a kitartást szimbolizálta valamint megmutatta a harcos fájdalomnak való ellenállásának képességét is. Amikor ellenséges törzsek tûntek fel, nyitásként elõadták a harci táncot, a Haka-t: tágra nyitott szemekkel és kinyújtott nyelvvel egymásra bámultak, védtelen testüket mutogatva, így keresték a lehetséges ellenfeleket. Egy érdekes kölcsönhatás volt a tetovált arc és az arckifejezés között.

Természetesen a moko motívumoknak mitikus háttere is volt. A moko név egyrészt gyíkot jelent, másrészt Whiro-t, aki az alvilág és betegségek ura. Ahhoz hogy a lehetõ leghatékonyabban védekezzenek Whiro betegségei ellen, a tetoválásokat nem csak emberi teste, de élettelen tárgyakra is felvitték.

A moko egy másik fajtája az úgynevezett puhoro stílus, amikor az arcot szinte teljesen pigmentálják, csak néhány kis területet hagynak szabadon. A késõbbiek folyamán ezt a technikát az arcon már nem alkalmazták, helyette a fenék és a comb díszítésének eszköze lett. Ezeket tekinthetjük a mai tribal (törzsi) tetoválások elõfutárának.