Egyiptom
Egyiptomban kr. e. 4000 körül már bizonyítottan készültek kõfigurákra
különbözõ díszítések illetve emberi tetoválások is, amelyek a görög
mûvészettel együtt nagy mértékben befolyásolták az európai szellemi
világot. Nagyrészt magas pozíciójú hivatalnokok, papok és természetesen a
fáraó használta a díszítés ezen módját. A Közép-Birodalom ideje alatt,
kr. e 2040 és 1710 között fallikus rajzok voltak a legnépszerûbbek,
ahogy ez megfigyelhetõ két egyiptomi múmián is, amelyek a 2160 és 1994
közötti idõszakból származnak. A núbiaiaktól vett mintázatok, amelyek
absztrakt pontok halmazából illetve kék-fekete vonalakból álltak, voltak
hivatottak biztosítani a halott termékenységét a túlvilágon. A
templomokra illetve a szemöldökre elhelyezett madarak a viselõjüket a
gonosz pillantásától óvták.
Amunet pap 4000 éves múmiáján látható tetoválások mind az õ különleges
spirituális kapcsolatát mutatják a túlvilággal. Az egyiptomiak hite
szerint a tetoválással a beteg ereje visszahozható az életbe és a bõrön
történõ felnyitásokkal elérhetõ a tetovált lelkéhez a bejárat. Ament
királyi háremhölgy 5000 éves múmiáján, amely a kairói Egyiptom Múzeumban
található, szintén láthatóak képek, csakúgy, mint II. Ramses
feleségének alkarján. 1923. januárjában Tutanhamon fáraó sírjának
feltárása körüli érdeklõdést hamarosan felváltotta egy tetovált hercegnõ
Luxor környéki kriptájának megtalálása. A királyi hölgy a 11.
dinasztiához tartozott, amelyik kr. e. 2000 környékén teljesedett ki.
A mai Egyiptomban csak ritkán láthatunk tetovált személyeket. A
Közel-Kelet közelsége miatt az iszlám befolyása nagyon magas. A
muzulmánok szent könyve, a Koran, határozottan tiltja a test ilyenformán
történõ díszítését.
Japán
Mielõtt a tetoválómûvészet minden másnál kedveltebb lett Japánban, az
emberek már korábban is festették testüket. A Heina korszak alatt
(749-1185), amely az ország elsõ kulturális virágzásának tekinthetõ, a
fehérre festett arc a szépség jele volt az arisztokraták között. A XVII.
században a fehérre festett arc az elegáns japán szórakoztató hölgyek, a
gésák jele lett. A népszerû kínai zenei komédia, a Kabuki ugyanakkor
mesterien kifestett szines maszkokat használt, hogy a nézõket átvezesse a
fantázia földjére.
Természetesen a tetoválásnak Japánban hosszú és erõs hagyománya van.
Feltehetõleg már a korai kõkorszakban (kr. elõtt 5.000-300) is
használták a tetoválást kultikus rituálék folyamán, ám ennek
bizonyítékát mindeddig nem találták meg. A legkorábbi bizonyíték a
Yayoiu korszakból származik (kr. e 300 - kr. u. 300), amelyben a férfiak
sûrû tetoválást viseltek. Az ainu-k, japán õslakosai, akiknek nincs
etnikai kapcsolatuk a mai japánokkal, az asszonyaikat díszítették
tetoválással, mégpedig úgy, hogy az megmutassa a vallási és társadalmi
hovatartozást; például bizonyos teljesen befejezett minták azt mutatták,
hogy az illetõ egy felnõtt, férjezett asszony.
Az ainu-kat a Japánba Korea felõl érkezõ más népcsoportok egyre nagyobb
mértékben helyettesítették. Az egyetlen dolog, amely az ainu kultúrából
fennmaradt, a tetoválások. A kínai kultúra kezdetével a tetoválásokra
úgy tekintettek, mint a Kína körül élõ barbár népek primitív díszítési
formájára. Ahogy Japán egyre jobban Kína felé orientálódott, a törzsi
tetoválások egyre inkább eltûntek és a bõrre kerülõ rajzokat mindinkább a
bûnözõk megjelölésére használták.
Ennek a büntetési módnak a fõ korszaka - Tokió régi neve után elnevezett
- Edo idõszak volt (1603-1868). A bûnözõket a shogunok jelölték meg,
például tolvajokat vagy csalókat vonalakkal a karjukon vagy az arcukon. A
vonalak száma, alakja és elhelyezkedése városonként változó volt. Ezen a
módon biztosíthatták, hogy a bûnözõ számkivetettsége megmarad. A japán
társadalom alapját az egyén csoporthoz való tartozása jelentette, így a
büntetõ tetoválások mindig a kirekesztettség jeleként szolgáltak. A
kitaszított bûnözõk bandákba tömörültek, ahol a tetoválások már a
hovatartozást is megmutatták. A kóborló katonák és utcai harcosok
például az arcukra kaptak tetoválást, amelynek célja egyértelmûen a
normál polgárok megrettentése volt, de emellett a hátukon illetve a
karjukon is viseltek koponya- és sárkánytetoválásokat. A normál lakosok
ezeket a tetoválásokat datebori-nak hívták.
Körülbelül ugyanebben az idõben, azaz a XVII. század folyamán lassan
divatba jött az önkéntes tetoválás. Szerelmesek párjuk nevét,
szerzetesek imaszövegeket, míg örömlányok vendégeiktõl származó kis
szerelmi vallomásokat hordoztak magukon.
A XVIII. század közepén Takai Ranzan japánra fordította a XIV-i
századból származó kínai novellát a "Shiu hu chuan"-t Suikoden címmel. A
hatalom ellen harcoló négy lázadóról szóló történet gyorsan nagy
népszerûségre tett szert Japánban, köszönhetõen annak, hogy ebben az
idõben a lakosságnak már elege lett a shogunok diktatórikus katonai
uralmából. A Suikoden-t Katsushika Hokusai fametszetei díszítették, aki a
kínai szöveg alapján csak annyit tudott, hogy az egyik lázadóra
virágok, a másikra sárkányok, a harmadikra cseresznyevirág, a negyedikre
pedig fenyõágak voltak tetoválva. Az õ ábrázolásában a lázadók teljes
testét beborították ezek a minták.
1827-ben Utagawa Kuniyoshi még több fametszetet publikált. Ő négy
helyett már tizenhat lázadóval dolgozott és rajzaiban a testüket sokkal
teljesebb tetoválásokkal díszítette, mint például leopárdok, marhák,
majmok, polipok és kilencfarkú macskák. Kuniyasho volt az elsõ aki a
hát, mell és felkar egyszerûbb mintáit egy hullámos, felhõs háttérbe
ágyazta. A japán tetoválás a legfontosabb impulzust ezen szöveg két
mûvészi tolmácsolásának köszönheti. A XIX. század elején az uralkodók
harcosokat toboroztak, akik a nép védelmezõjének tekintették magukat és a
kínai történet hõseiként tekintettek magukra, ezért hasonló
tetoválásokkal díszítették testüket. De a történet rajongói is
felhasználták az illusztrációkon látható tetoválásokat saját magukon -
ez az idõszaka a nagy kiterjedésû tetoválások megjelenésének.
Amikor a tetováló mesterek, mint például Karakusagonta (Asakusa-ból),
Darumakin és Iso (Yanaka), Charibun (Asakusa), Horitsun (Kameido),
Ichimatsu (Asakusa), Kane (Yottsuya), Horiichi (Osaka) és a leghíresebb,
Horiuno mintaként használták ezeket a képeket a saját tetoválásaik
elkészítéséhez, elmélyítették és kiterjesztették jelentésüket, ezzel
megteremtve az Irezumi bonyolult mûvészetét. Az ebbõl az idõszakból
származó minták az úgynevezett Horimono-k.
A XIX. század közepe táján készült tetoválásokat úgymond rászabták
tulajdonosaikra, ugyanis befedték a hátukat, feneküket, mellüket,
hasukat, csakúgy mint az ágyékukat és elérték egészen a felkart és a
lábakat. A késõbbiek folyamán a Kawa tetoválások csak megerõsítették a
"ruha" érzetet, mert itt már bizonyos testrészeket kihagytak a
tetoválásból.
Amikor 1868-ban az Edo dinasztia elbukott és a Meiji idõszak alatt Japán
nyugat felé nyitott a XIX. század közepén, az uralkodók megtiltották a
tetoválást attól való félelmükben, hogy az európaiak lenézik ezen
szokásukat. De pont az ellenkezõje történt. A tetováló mûvészek nagyon
sok megrendelõt találtak az európai látogatók között és ennek
köszönhetõen nagyon sok tetováló szalon hivatalosan nyitva maradhatott.
Az egyik leghíresebb tetováló mûvész Hori Chiyo volt, akinek a mûvei
többek között a walesi herceg karját, az edinburgh-i hercegnõt, Olga
görög királynõt és a késõbbi II. Miklós cárt is díszítették. Hori
Chiyo-t a tetoválómûvészek császárának tekintették.
A japán irezumi-ra jellemzõek a fényes szinek, kiteljesedett és kifejezõ
minták. A különleges Kanto stílusban felvitt tetoválások anatómiailag
megtervezettek, a tetovált személy izomszerkezetét követik, amelynek
köszönhetõen az izmok mozgását továbbítja a tetoválásra is, amely így
önálló életet él. Népszerûségük az 1970-es években ért a tetõfokára
olyan Irezumi mestereknek köszönhetõen, mint Horihide vagy amerikai
kollágai Sailor Jerry Collins és Don Ed Hardy.
De Japánban még mindig megosztottak az érzelmek az Irezumi-val
kapcsolatban. Japán néhány fürdõjébe tilos a tetovált személyeknek
belépni, mert "elronthatják a többi vendég kedvét". A
tetoválómûvészetnek fõleg Nippon-ban van negatív csengése, mert gyakran
összefüggésbe hozzák a Yakuza-val, a japán maffiával, amely a második
világháború után került elõtérbe és tagjai tetoválások alapján
azonosították egymást.
A japán tetoválások elkészültének menete a következõ: a tetoválást a
Hiroshi, azaz a tetováló mester viszi fel, aki egyben a Tebori mûvésze. A
mûvész felviszi a Sumi-t, azaz a festéket egy ecsettel a bõrre, majd
egy bambuszpálcika, a Tebori pálcika segítségével bejuttatja azt a bõr
alá. A pálcika végén egy köteg tû helyezkedik el, a Hari-k.
Napjaink leghíresebb Horishi mesterei, akik a Tebori hagyományai szerint
dolgoznak: Horihide, Horihiro és Horitoshi, akik sûrûn vesznek részt
európai és amerikai bemutatókon is, ahol tudásukat a nagyközönségnek is
megmutatják.
Jelképek :
Hannya Maszkok
A széles körben elterjedt véleménnyel szemben a valóság az, hogy a
Hannya Maszkoknak semmi köze a gonoszhoz vagy sátánhoz. A japán
buddhizmus külön foglalkozik a pokollal, de a Hannya-k földi szörnyek.
Néhány emberi érzés, mint például a szenvedély, féltékenység, gyûlölet
átváltoztathatják a nõket ezekké a borzasztó szörnyekké. (Na ,ja, én is
találkoztam már jó néhány példányukkal.)
Kiyo Hime
A legismertebb Hannya démon történet Kiyo Hime-hez fûzödik. Kiyo Hime
apjának egyik kis menedékhelyére minden évben betért egy szerzetes. Az
évek folyamán Kiyo Hime beleszeretett a szerzetesbe, de természetesen
érzései nem találtak viszonzásra. Egyik éjszaka Kiyo Hime bevallotta
érzéseit a szerzetesnek, amely nyomán vita kerekedett köztük, Kiyo Hime
nagyon mérges lett és a szerzetes elmenekült elõle. Egy közeli
kolostorban talált menedéket, ahol egy hatalmas harang alá bújt.
Idõközben, imádott-gyûlölt szerelmének mámorában, Kiyo Hime egy
kígyótestû, Hannya-fejû démonná változott. Megkereste a szerzetes
rejtekhelyét, tüzes leheletével elolvasztotta a harangot, ezzel
fájdalmas halálra ítélve vágyott kedvesét. (jaj)
Kannon
Kannon a Mahayana Buddhizmus egyik Bodhisattvá-ja. A Bodhisattva
feladata az emberek támogatása a megvilágosodás felé vezetõ útjukon.
Különbözõ Boddhisattvá-k léteznek különbözõ feladatokkal. Kannon az
együttérzés és könyörület Bodhisattvá-ja. Japánban Kannont rendszerint
egy sárkányon lovagló nõként ábrázolják, míg Indiában (a buddhizmus
eredetének országában) férfi a képe.
Fudô Myôô
A buddhista hierarchiában a Môô-k Bodhisattva alatt állnak. A buddhizmus
védõi, de ellentétben a szelíd Bodhisattva-val, õk a fegyverzetüknek
köszönhetõen inkább harciasak. A Myôô-k közül a legkedveltebb tetoválási
motívum a Fudô Myôô, a rendíthetetlen. Őt a pokol õrzõjének és egy
nagytudású királynak tartják. Mindig kötéllel ábrázolják, amellyel a
gonoszt kötözi meg, illetve egy karddal, amellyel a buddhizmus
ellenségei ellen harcol.
Sárkányok
A legismertebb japán motívum a sárkány. Japánban szerencsehozó állatnak
tartják, amit az is igazol, hogy a japán sárkány víz-szimbólum. Vagy a
felhõkben él, ahonnan viharok, villámlás idején lemászik, vagy a
folyókban, tavakban lakik. Megegyezik az egyik elemmel, amely a japán
rízstermelés kiemelt fontosságú része. Ezért a sárkányok Japánban -
szemben az európai kultúrával - tiszteletet és csodálatot vívtak ki
maguknak.
Koi
Japánban a vízesésbe ugró vagy átúszó koi (pikkelyes ponty-féle hal) az
erõt szimbolizálja, a képességet, hogy az illetõ ki tud állni magáért,
illetve a sikert. Mint fallikus szimbólum, a férfierõt és hatalmat
jelképezi.
Tamatori Hime
A legenda szerint Tamatori Hime egyszer ellopta a vízalatti király - aki
igazából egy hatalmas sárkány volt - legértékesebb tulajdonát, egy
gyönyörû gyöngyöt. Ahhoz hogy menekülés közben Tamatori Hime gyorsabban
tudjon úszni, felvágta a saját testét és belerejtette a gyöngyöt. Habár
hamarosan partot ért, mégis meghalt sérüléseibe és így saját
kapzsiságának lett áldozata.
Tigrisek
Habár Japánban soha sem élt tigris, mégis fenséges kinézetének
köszönhetõen hamar az alakuló japán mûvészet alapja lett. ( a motívum
valószínûleg Indiából jutott el Japánba) Csakúgy mint a sárkányok
esetében, a tigrisszimbólumnak, mint tetoválásnak, az elsõdleges
jelentése az erõ és hatalom.
Suikoden Harcosok
Egy õsi kínai történet, amelyet a XVIII. század közepén fordítottak le
japánra Suikoden címen (Tengerparti történetek), 108 lázadóról szólt,
akik tetoválásokat viseltek testükön. Számos mûvész használta abban az
idõben ezeket a történeteket tetoválási motívumként. Közülük is a
leghíresebb illusztráció Utagawa Kuniyoshi szines fametszetei, amelyeket
a mûvész 1827-ben publikált.
Kígyók
Japánban a kígyókat negatív karakternek tartják annak ellenére, hogy a
bibliai utalás (kígyó - bûn) náluk nem ismert. A japán tetoválómûvészek,
amennyiben kígyót is ábrázolnak a készülõ képen, akkor azt mindenképpen
virágokkal együtt teszik, amelyek virágzása nem esik egybe a kígyó téli
álmával.
Moko
Talán a polinéziai tetoválások leglenyûgözõbb változata a Moko, a maori
férfiak (új-zélandi õslakosok) arctetoválása. A mokot elõször 1769-ben
Sir Joseph Banks a brit felfedezõ említi, amikor James Cook oldalán
elõször jutott el a Csendes-Óceán déli részére. Egy, a britek és a
maorik közötti vita és ebbõl kialakuló harc folyamán egy maori harcos
meghalt. Banks a visszaemlékezéseiben a következõt írta a halott maori
harcosról: "Egy középmagas férfi jó minõségû ruhákban, a haja konytyba
kötve, az arcszine nem túl sötétbarna és az arca egyik oldalán egy
spirálvonal formájú tetoválás volt."
Ezeket a vonalakból és spirálokból álló arctetoválásokat egy nagyon
finom, csipkézett szélû eszközzel (vésõvel) karcolta a bõrbe a
tohunga-ta-moko, azaz ezen eljárás nagyra becsült mestere. A moko
tipikus mintája a swung, azaz az egyenes vonalak, illetve az egyszeresen
vagy duplán megcsavart spirálvonal, a koru. A mintákat a természetbõl
vették: a páfrányok kibontott levele az erõt és az ország barátságtalan
klímájának való ellenállást szimbolizálják.
Háborúk idején a mokót egyrészt álcázásra használták, másrészt a
harcosnak félelmetes megjelenést biztosított. Emellett a kitartást
szimbolizálta valamint megmutatta a harcos fájdalomnak való
ellenállásának képességét is. Amikor ellenséges törzsek tûntek fel,
nyitásként elõadták a harci táncot, a Haka-t: tágra nyitott szemekkel és
kinyújtott nyelvvel egymásra bámultak, védtelen testüket mutogatva, így
keresték a lehetséges ellenfeleket. Egy érdekes kölcsönhatás volt a
tetovált arc és az arckifejezés között.
Természetesen a moko motívumoknak mitikus háttere is volt. A moko név
egyrészt gyíkot jelent, másrészt Whiro-t, aki az alvilág és betegségek
ura. Ahhoz hogy a lehetõ leghatékonyabban védekezzenek Whiro betegségei
ellen, a tetoválásokat nem csak emberi teste, de élettelen tárgyakra is
felvitték.
A moko egy másik fajtája az úgynevezett puhoro stílus, amikor az arcot
szinte teljesen pigmentálják, csak néhány kis területet hagynak
szabadon. A késõbbiek folyamán ezt a technikát az arcon már nem
alkalmazták, helyette a fenék és a comb díszítésének eszköze lett.
Ezeket tekinthetjük a mai tribal (törzsi) tetoválások elõfutárának.
